... avagy én hogyan viszek színt a hétköznapokba.
"Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk." (Simone Weil)

2010. október 3.

A piros gyűrű története

Történt egyszer, hogy kedves Andi barátném a kezembe nyomott egy kis fekete dobozt, amiben egy piros gyűrű lapult. Három vörös strassz volt a gyűrű éke, az egyik foglalatból hiányzott a kő. A kérés mindössze annyi volt, vegyek egy másik strasszt és pótoljam a hiányzó követ. Ez nagyon egyszerűnek tűnt. Aha! Gondoltam, majs szimplán kifeszítgetem a strassz kis füleit és átrakom a követ az egyik foglalatból a másikba. Nem sikerült. Talán nekem nem volt megfelelő eszközöm hozzá, talán nem is lett volna jó megoldás. Mi maradt hát?
Vettem egy papírt, ceruzát és igyekeztem minden részletében lerajzolni az ékszert. Majd vettem egy nagy levegőt és elvágtam a damilt, a gyűrű pedig darabjaira hullott. Íme a végeredmény:

Először azt mondtam volna, hogy ez nem az én alkotásom. De tudjátok, valahol azért mégiscsak az enyémnek érzem ...

1 megjegyzés:

  1. Hahó,
    ez bizony jó lett! És igenis a TE alkotásod, hiszen elvágtad a damilt... és most mégis itt virít az ujjadon:)) Tehát kell, hogy közöd legyen hozzá. Gratulálok! És irigylem a másik Andit :))

    Egy gyűrűműniás Andi

    VálaszTörlés

Köszönöm, ha elmondod a véleményed!