... avagy én hogyan viszek színt a hétköznapokba.
"Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk." (Simone Weil)

2012. április 21.

Szombat esti zene

A héten temetésen voltunk. A búcsú mindig nehéz. Pláne akkor, ha visszafordíthatatlan.

A temetésre menet az autóban egy korábbi búcsú jutott eszembe. Évekkel ezelőtt volt, de bármikor jut eszembe, rögtön könnyesek lesznek a szemeim. Egy barátunk hagyott itt minket, egy jó barát. Párom gyerekkora óta ismerte, több, mint 30 éves barátság, el tudjátok képzelni? Ő volt Ricsi házassági tanúja. Mindkétszer. Másodszorra nem akarta vállalni, de megnyugtattam, hogy én nem vagyok babonás :) 
Amikor utoljára találkoztunk, összevesztünk. Egy társasjátékon. Banális. Már éjfélre járt, fáradt voltam, ő nyerésre állt, én behisztiztem, megsértődtem, megsértődött. Így jöttünk el. Aztán ő beteg lett. Soha többet nem találkoztunk. Nem volt alkalmam bocsánatot kérni. Pedig annyira szerettem volna. Pedig annyira szeretnék. 

Az esküvői mulatságunk utolsó dala volt ez, mikor egymásba karolva, a zenekarral együtt énekeltük.



1 megjegyzés:

  1. :(
    Most egy húron pendülünk.
    Az jutott eszembe, hogy leírhatnád a gondolataidat a bocsánatkérésedet és mindet amit csak akarsz mondani neki. Beleteszed egy borítékba és rákötöd egy héliumos lufira. Vagy feladod, a mennyországba címezve.

    VálaszTörlés

Köszönöm, ha elmondod a véleményed!